Young Dreamer

Sziasztok!

Először is szeretném minden olvasómnak megköszönni azokat a bámulatos számokat amikkel nap mint nap találkozom az indítópulton! Amikor ezt a bejegyzést írtam, a mentőkről szóló bejegyzésem 784-en olvasták, és ma kb 400 oldalmegtekintésem volt! A Google Analitika szerint nem csak Magyarországon vannak olvasóim, hanem a szomszédos országokban, Izraelben, az Egyesült Királyságban, Írországban, Olaszországban, Ausztráliában, az Amerikai Egyesül Államokban, Kanadában, Norvégiában, Németországban és Franciaországban! Innen szeretném köszönteni a kedves külföldön élő blogolvasóimat! Remélem tetszik ez az egész mindenség amiről írok, és ahogyan írom. Szívesen várok bárkitől visszajelzést, akár a blog menüjében az “Üzenj a bloggernek!” pont alatt, a facebookon, vagy a bejegyzés alatt kommentelhettek is.

Egy kis promó a következő bejegyzésről:

A blog első interjúját fogom Nektek feltölteni, alanyom aki aláveti magát ennek a kihívásnak, Paramedic álnéven fog szerepelni.

A blog elindulásának célja elsősorban a magam szórakoztatása volt, de mivel egyre nagyobb közönséget tudhatok magaménak, a cél is megváltozott. Arra szeretnék törekedni hogy másokat is buzdítsak az önkénteskedésre, hogy mások is ugyanolyan boldogok legyenek, mint amilyen az a kislány volt, akinek egy kedves önkéntes csodaszép pillangót festett az arcára. Hogy Ti belecsöppenjetek egy kicsit ebbe a nagy családba, megindítottam a blogomat.

Az interjú ötlete szintén a célom minél teljesebb elérésének érdekében vetődött fel, mivel eddig csak azt olvastátok, hogy velem mi történik, én mit csinálok, én mit gondolok, nekem mi a véleményem. Ezért most egy másik szemszögből is belátást kaphattok a vöröskeresztesek, mentők pezsgő életébe. Paramedic nemrég vizsgázott le az OMSZ-nél, csak sajnos a vizsga közben egy szegény kismadár életét vesztette. Az elhunytat drága, érző lelkű mentő barátom minden tiszteletet megadva eltemette. Az interjú kötött is lesz meg nem is, szakmai dolgok is szóba fognak kerülni, de például arról is megtudhattok néhány dolgot, hogy Paramedic családja mit gondol erről az egész őrültségről, amibe drága gyermekük belecsöppent 🙂

Az iskola holnap elkezdődik, és ebből én sem maradok ki. Három egészségügyi szakmai tantárgyam lesz, latin nyelv, emelt szintű biológia és egészségügyi alapismeretek… Szurkoljatok hogy minden simán menjen idén! Cserébe nem maradnak ki a programokról szóló bejegyzések, tervben van még pár interjú, és az edzéseim, a suli, a haverok, a családom mellett is mindenképpen fogok időt szorítani a blogra, mert Ti fontosak vagytok nekem!

Az “Üzenj a bloggernek!” menüpont alatt ötleteket várok hogy Te mit szeretnél látni az oldalon! Nekem fontos az hogy Titeket mi érdekel. Mindenkinek aki holnap kezdi a sulit, sok sikert kívánok!

“A cél leírása elköteleződés a cél mellett. És aki elkötelezi magát valami mellett, az sokkal valószínűbb, hogy meg is valósítja.”

Tóth András

Nos, én sosem voltam rossz véleménnyel a mentőkről, de az a két alkalom amit nemrégen láttam és megtapasztaltam, az kicsit más irányba tereli az én szubjektív meglátásomat.

Helyszín: a házunktól nem messze eső terület

Időpont: egy szép, napos hétfő délután

Azért emlékszem arra hogy hétfő volt, mert éppen rúdtáncórára kellett mennem, úgyhogy hajat mostam, bepakoltam a táskám, de még egy óra volt indulásig, úgyhogy ráérősen készülődtem. Szép napos időnk volt, úgyhogy a nappali ablakát nyitva hagytuk, miközben mindenki (anyukám és a barátja) a saját kis high-tech kütyüjüket nyomkodva 4; esetleg 5 cukorkát próbáltak egy sorba rakni, bónusz cukorkák reményében. Majd mindannyian kiabálásra, női sikolyra lettünk figyelmesek. Kinéztem az ablakon, és kihajolva premier plánban a következőkre lettem figyelmes:  lakásunk ablakától jobbra használaton kívüli villamossínek vannak, ahol régen busz járt, de az útfelújítások miatt a hozzánk közelebb eső útszakaszt lezárták, átterelték a forgalmat, még csak busz sem járt a neki kijelölt úton, amit a nem használt sínek szolgáltattak. Az említett helyen belül a nő a síneken ült, sikított és a bal kezét szorongatta, majd elkezdte ütlegelni az előtte álló férfit. Megláthatta hogy a földszinti ablakunkból épp őket vettük górcső alá, a nő odafutott hozzánk, és azonnal ledöbbentem, éreztem ahogy hirtelen dupláját veri a szívem, kifut a lábamból a vér és adrenalin kezd pumpálódni az ereimben. A nő feje majdnem úszott a vérben. A kezei, az arca, a fekete haján csillogott a vér. Japánul kezdett el kiabálni. Majd odafutott a férfi is, és magyarul megkért minket hogy most azonnal legyünk szívesek mentőt hívni. Anyu már nyúlt a telefonjáért, tárcsázta a számot és diktálta az adatokat. Én közben átvettem egy nadrágot, levettem a hajamról a törölközőt, és úgy ahogy voltam otthoni cuccban levágtattam a ház elé, ahol 1 perce a nőt láttam. Kiértem, a kezdeti apró sokkot legyőzve, lelkileg mindenre felkészülve kerestem a nőt, de nem láttam. A házunktól közvetlenül jobbra egy kis sikátor van, majd egy buszmegálló, körülbelül 30-35 méter lehet a távolság a saroktól a buszmegállóig. A nő azon a távolságon belül mozgott, hol ide, hol oda futott, verte magát a földhöz, az anyanyelvén kiabált a férfival. Kicsit félve közelítettem meg a pszichés állapota miatt aggódva, mert jobb félni mint megijedni. Ez most pont kapóra is jött, ugyanis a nő nekem is megpróbált nekem rontani, megtámadni. (Mivel minden vérző sebes ellátásnál kötelező a gumikesztyű viselése, inkább tisztes távolságból próbáltam angolul nyugtatni a sérültet.) A férfi, aki többször megkért hogy segítsek megtalálni a nő táskáit, csomagjait, később kiderült hogy a nő exférje, elvált exfelesége pedig pszichiátriai kezelt, és elloptak tőle 570.000 Ft-ot amivel vissza tudott volna utazni Japánba. Jó kis háttérsztori, nem? Vissza a történethez…: A nő többször is megpróbált nekem jönni, hadonászott a kezeivel, külső ingerekre, felhívásokra nem reagált. Ekkor már kijutott a buszmegállóba, ahol autók is jártak elég sűrűn, így a nő élete nagy veszélybe került. Mint említettem, a hölgy japánul beszélt, gondolom onnan is származik. 150-160 centiméter magas, vékony testalkatú 40-45 kg lehetett, rövid fekete hajjal. Három elég megtermett segítőkész járókelő próbálta lefogni, maradásra bírni Szuicid Kisasszonyt, sajnos sikertelenül, ugyanis Miss Sz mindannyiszor kitépte magát segíteni akaróinak karjai közül. A mentők még mindig nem érkeztek meg, a hívásuk óta 10-12 perc telhetett el. A beteg viaskodott, ártatlan civil buszra váró idős hölgyeknek, fiatal srácoknak támadt. A tudata biztosan nem volt tiszta, de szerintem nem drogoknak köszönheti azt a hatást. Még mielőtt a mentő megérkezhetett volna, egy rendőr tűnt fel a színen, szorgosan futva sérült felé, aki a poros földön feküdve próbálta a homokot minél jobban elkeverni a vérével, és ezzel az eleggyel minden bizonnyal azonnali hatást kiváltó pakolást létrehozni a fején, illetve haján. Nos, megérkezett a rendőr, aki futtában előkapta a bilincsét (ilyet biztosan nem tanítanak az akadémián) és azon fáradozott hogy a szép karkötővel azonnal felékszerezze Szuicid Kisasszonyt. A terve megvalósításában én gátoltam meg, miután elé állva próbáltam megértetni vele hogy a sérült nem beszámítható, én a helyében nem nyúlnék hozzá, és az efféle szabadságkorlátozás teljesen felesleges a nő állapotát tekintve. Rendben, a karperecet a neki tervezett helyre tette vissza a hős tettében megakadályozott hé. Kiérkeztek a mentősök. Ha jól emlékszem a mentőautó vezetője, és két ápoló szállt ki a kocsiból, mindannyian férfiak, kicsit mackósabb testalkatúak. A kiérkezésüknek felettébb örültem, mivel remélhetőleg szakszerű eljárást kap szegény nő, aki észrevette ugyan az ellátókat, de nem igen törődött velük, jobb dolga lévén, ami annyiból állt hogy a koponyáját kilékelje a betonon. Az egyik mentő, idősebb, 50-55 éves lehetett, őszülő haján meglátszott a mentőként eltöltött évek halálai, sivár ünnepnapjai, Taigetosz pozitív betegek őrült esetei, és persze a rutin. Jól megnézte a nőt, felmérve a helyzetét, mivel látta a rengeteg vért körülötte, kb 5 perc alatt sikerült előkapnia a gumikesztyűjét, és ez időn belül fel is vette mindkét kacsójára. Közben a nő továbbra is jegesmedvének képzelte magát az északi-sarkon, akinek sürgősen fókahús kell, és ez ügyben mindent bevet annak érdekében hogy a jégnek képzelt betonon mihamarabb lyukat csináljon a tarkójával. A mentőápoló eközben megkérte kollégáit, hogy legyenek szívesek ők is felvenni a kesztyűt, majd csinálni valamit a hirig bigével. Megpróbálta szólongatni, de a nő nem értett magyarul, ezért exférje szolgáltatta a tolmácsot, majd mikor eltűnt a táskákat keresni, az ápoló angolul próbálta jobb belátásra bírni a beton iránt, hogy nem jó a viszonyuk az agykoponyájával. Nem jött össze… a 3 mentő együttes erővel nem tudta a vasággyal 50 kilós nőt a hordágyra tenni, majd 2 perc próbálkozás után feladták. A nő a frissen visszaszerzett ruhái felett lelt örömében előhalászott egy koszos törülközőt, azt is megfürdette a homokban, majd a fejére terítette, és egy japán dalt dúdolva próbált fejjel belemászni a bőröndjébe. (Lehet, Kedves Olvasó, hogy ez a leírásomban viccesnek hat, de hidd el, nem volt az.) Ekkor kezdtem megunni az ellátók nemtörődömségét, és az is eszembe jutott hogy nem szeretnék elkésni a táncórámról. Egyre lanyhuló érdeklődéssel figyeltem a tanácstalan mentősöket, a földön ülő síró nőt, a véres arcú ex-férjet, a megállóban álló döbbent arcokat, a hitetlen öregasszonyokat, az autókban ülő embereket, akik az esetet látva lelassítanak, jól megbámulnak minket, majd továbbhajtanak. Jobb dolgom nem lévén, elindultam haza, megszárítottam a hajam, átöltöztem és elindultam a helyszínül szolgáló buszmegállóval szembeni oldalra, a nekem megfelelő busz váróhelyére. Láttam, hogy a különleges tárolást igénylő használt gumikesztyű egy fa tövében hever (ahol hagyták), a nő hűlt helyét, a bámészkodók felszívódását.

Felszálltam a buszra, elmentem táncolni, majd hazajöttem. Aznap este a nő véres arcával, a mentős legyintő gesztusával álmodtam. Ha vajon én feküdtem volna ott, akkor is ennyire lekezelőek lettek volna? Hagytak volna a földön feküdni, vérző fejjel? Álltak volna magatehetetlenül, amíg magamtól beszállok a mentőbe? Vajon ők, minden esetet félvállról vesznek?

Ők tehát, a “Kiégett mentők”.

Majd a következő sztori, lényegesen rövidebb, de frissebb, ugyanis ma esett meg velem.

Helyszín: Cs. Optika

Időpont: 14. 08. 28.

Másodmagammal sétáltam az optikusom felé, új kontaktlencse iránt érdeklődve, és hogy egy jót beszélgessek vele. Az optika egy kis utcaszerűség végén van, előtte egy kisbolt és egy kozmetika, a jobb oldalon elhelyezve. Bal oldalon egy bank oldalsó fala adja az utca másik oldalát, ott fű, és egy nagyobb padka van. Ott feküdt vélhetően egy hajléktalan, üres kőműves actimel üvegekkel körülvéve. Nem foglalkoztam vele, oldalt feküdt, lélegzett. Mentem a dolgomra, majd “másodmagam” szólt, hogy kijöttek a mentősök az illuminált állapotú férfihoz. Odamentem, nagyjából velük egy időben. A következő szituáció tárult a szemem elé:

A mentőápolók (ketten voltak), kicsit erősebben mint kellett volna, pofozgatták a férfit, aki felébredt, majd felszólították hogy húzza fel a nadrágját, keljen fel, miközben ők csak 4 és fél percig vették fel a gumikesztyűt. A homeless kicsit késve reagált, összefüggéstelenül beszélt. Sikerült felvakarniuk a kőről, majd valahogy betuszkolták a mentőautóba. Elméletileg a helyiek azzal szórakoznak, hogy a napon leitatják az ipsét, majd azon nevetnek ahogy viselkedik, és figyelik, meddig bírja ezt az állapotot.

Ebben a sztoriban említett ápolókat teljes mértékben megértem, ugyanis elképesztő naponta hány ilyen embert kell felvakarniuk a betonról, miközben máshol lehet nagyobb szükség lenne rájuk. Ők nem kiégett mentők, de igen közel járnak hogy tagjai lehessenek ennek a felettébb aggasztó csoportnak.

Kicsit hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, de köszönöm ha szántál időt az elolvasására. Remélem én sosem leszek kiégett mentő, a mostani lelkesedés és szikra sosem fog kihunyni belőlem. Ha tetszett a cikk, szívesen várom a visszajelzéseket 🙂

Kellemes szép estét Neked, Kedves Olvasó.

Azoknak ezt a külső linket ajánlom 🙂

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.731524746911309.1073741829.100001613702341&type=1&l=09e887c745

Remélem minden önkéntes legalább olyan jól érezte magát mint én 🙂 Ha fúj, ha szakad, JÖVŐRE UGYANITT!!!

Nos, haza értem és vegyes érzelmekkel hagytam ott Fonyódligetet. Szomorú voltam, hogy ilyen gyorsan elszaladt az idő, de örültem, mert végre hazajöhettem 10 nap után 🙂 Sok-sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam, rengeteg embert ismertem meg és nagyon boldog vagyok hogy ott lehettem Velük. Az egyik csopvez bölcsessége: Aki vk-s programra vagy táborba jön, ne felejtse el, hogy itt minden ember jó fej. Nem számít hogy ismersz-e valakit.

Tehát, hogyha Te, Kedves Olvasó, a szabadidődet a Vöröskeresztnek szeretnéd szentelni, ne azon filózz hogy “jajj de egyik ismerősöm sem Vk tag”. Ne törődj vele. Mindenkit meg fogsz ismerni, mindenki barátságos, közvetlen, jó ízléssel megáldott társasági személyiség.

További élmények és tapasztalatok, háát… igazából nem sok minden történt, nagyjából csak az első napunk volt pörgősebb. 8-10 esettel, de nem zavar mert rájöttem hogy tudnám ezt csinálni egész nyáron, nem csak egy hétig, akár ugyanígy önkéntesként. Remek 10 nap volt, remek bulikkal, remek emberekkel, és remélem mindenkit viszontlátok jövőre!

A szalagcímet most rövidre és lényegre törőre terveztem, úgy tűnik, sikerült.

Gondolom sokan meg fogjátok kérdezni, mire jó nekem az, hogy reggel 7-kor kelek, negyed 9-kor elindulok a vasútállomásra, ami 30 perc séta, majd 10-kor bejelentkezek rádión, hogy “Balatonszemes jelenti, a szolgálatot megkezdtük”. Este 6-kor pedig “Balatonszemes jelenti a szolgálatot befejeztük”. Közben jött egy lány néhány horzsolt sebbel, őt el kellett látni 🙂 Napi több órát kint töltök a Balaton mellett, utazok, és még csöppet szórakozom is. De miért?

Azért, mert el sem tudja az képzelni, aki nem élt át ilyet, hogy milyen kellemes az anyukával beszélgetni, a pici lányt nyugtatni, hogy nem fog fájni, hogy az emberek bizalommal hozzánk hozzák a gyerekeiket, megbíznak bennünk és abban, hogy tudjuk mit csinálunk. Nagyon jó, nagyon szeretem, jövök jövőre is. A reggeli kelés, a TV Maci, a sok séta ellenére jönni fogok. Még az olyan napokat sem bánom, mikor alig van esetünk, hiszen lehetne. Bármikor becsúszhat egy újraélesztés, egy mentőhívás, egy eltűnt személy a Balatonban. Mindig ugrásra készen kell lennünk, és nem szabad megijedni, bármi történjék is. Ez a folytonos harckészültség nagyon fárasztó tud lenni, de reggel 2 kávé, és minden rendben. Megéri itt lennem, mert jó érzés hogy segíthetek, remek a társaság, kedvesek a csoportvezetők, és nem kötnek minket gúzsba. Ez a szolgálat 90% full komoly szolgálat, és 10% szórakozás. Ez nem egy szabadidős tábor, és mégis évente 300 önkéntes jön az ország minden szegletéből, akik valószínűleg hasonlóan éreznek mint én. Eddig nem hittem el az előző turnustól, hogy nem akarunk majd hazamenni… most már elhiszem mire céloztak.

Ugyanaz a szisztéma, mint egy korábbi bejegyzésemnél. Rajtam a kívül 20 ember ugyanúgy eljött, ugyanúgy felkel, kisétál a vonathoz, utána a strandra, kipakol és vár. Kettőkor úszik egyet, kijön, és vár tovább. Nem, nincs jobb dolgunk, ha választanom kellene, hogy ez, vagy egy shoppingtúra, fagyizás, aqua park, ezt választanám. Miért? Mert ez nekem is jó, a közösségnek is jó. Boldoggá tesz, hogy segíthetek másokon, és még boldogabb vagyok, hogy végre nem vagyok egyedül, még az érzéseimmel sem.

Sziasztok!

Na, itt vagyunk a Balatonon, azon felül Balatonszemesen látunk el szolgálatot péntek óta, ergó ez a harmadik szolgálati napunk, eddig kb 12-15 esetet láttunk el, mentőhívásra nem volt szükség, remek, napsütéses két napot tudhatunk a hátunk mögött. Sajnálom az eddigi eltűnésemet, de olyan “kötött” a beosztás, hogy facebookozni sincs időm. Ismertessünk az eddigi fejleményeket:

1. nap, augusztus 6; szerda.

Megérkeztünk a szálláshelyre, kipakoltunk, igazából semmi érdemleges nem történt, csak kb. 8x kellett aláírnom a nyamvadt papírokat,ééééééés újra kitölteni, mert az én drága édesanyám úgy engedett el, hogy minden papírom rendben van, de a vonaton derüült ki hogy mégsem. Innen is köszi anyu a szervezést 😉

2. nap, augusztus 7; csütörtök.

Ez a nap egy 8 órás X BLS tréningnek volt szentelve, félautomata defibrillátor, ballonos lélegeztetés,kötözések, kommunikáció. Nevetéssel, sok-sok képzett ember oktatásával telt a napunk, meg persze izgalommal, hiszen másnap megkezdtük az első szolgálati napot.

3. nap, augusztus 8; péntek.

Lelkesedéssel vegyes félelemmel vágtunk neki a napnak, hiszen az ember sosem tudhatja mikor jön egy újraélesztés, mentőhívás, komolyabb eset. “Szerencsére” a napunkat 6-8 esettel zártuk, és egy randimeghívással. Az esetek többsége kagylóvágás, horzsolás, belerúgott egy sziklába, ilyenek. Drága társamnak átadva a stafétabotot, én papíroztam, esetnapló, telefonos dokumentáció és társai. Az első szolgálati napot gondoltam feldobom egy kis bűnözéssel, és eszek egy fagyit. Pontosabban, szerettem volna. Akkor épp egyedül voltam, hiszen a drága jó barátom épp elment kávéért. Egy nyamvadt kanál fagyit sikerült ennem, amikor megjelent egy kislány, szegény cigánykerekezés közben elesett és beverte a könyökét. Elláttam, miközben 1-2 máris ellátandó kisgyerek állt körbe, plusz a papírmunka és nem szabad megfeledkeznünk a sérülttel való kommunikációról sem. Nos, aznapra a fagyim elolvadt.

A randimeghívásról bővebben.

Odajött egy srác, olyan felső 24-es lehetett. Fél oldalvást a társam felé fordulva érdeklődött valamiről, miközben én a könyvemet bújtam. Majd félig felém fordul, és közli hogy lenne hozzám egy kérdése, persze, hát ezért vagyunk itt.

– Ti együtt vagytok? – kérdezte.

– Nem -válaszoltam.

– Akkor lenne még egy kérdésem, nem tudom mikor jár le a szolgálatod, és szeretném megkérdezni hogy utána lenne-e kedved eljönni velem iszogatni valamit?

– Sajnos nem, nincs kimenőm, vissza kell mennünk a szállásra -feleltem.

-Mellesleg még nincs 18 éves sem. -szúrta közbe a társam

Ekkor felcsillant a szeme, majd Tomi kicsit lelombozta a kedvét:

– Mellesleg az én felelősségem –húzódott mosolyra a szája

– Hát akkor mindegy, sziasztok! – közölte kikosarazottan, majd elment.

Hát ez egy kicsit lesokkolt… De attól még nagyon jól esett hogy kialvatlanul, kócosan, smink nélkül is randira hívnak 😀 Az első szolgálati napot lezártuk, kijelentkeztünk, mentünk haza, dolgunk végeztével.

4. nap, augusztus 9; szombat.

A napunk kezdete már felvillanyozta a lelkesedésünket és kiakasztotta a cukiságmérőt. Pici totyogós kislány, anyukája és apukája pakolt le 2-3 méterre az asztalunktól. A kislány nagy érdeklődést mutatott a piercingjeim iránt, és ezt ki is fejezte abban, hogy megpróbálta kivenni őket. Tündéri pici lány *-* Második megkezdett szolgálatunkat körülbelül ugyanannyi esettel zártuk, mint az előzőt. Semmi extrém, kivéve hogy az egyenruhaként szolgáló rövidnadrág és trikó vonalain kívül a bőröm szépen lebarnult, viszont a hátam hófehér maradt… Csodálatos. Ahogy az is csodálatos, hogy szerettem volna az előző fagyizást bepótolni, és megpróbálkoztam azzal hogy nyugiban megegyek egyet. Nos, nem jött be. Jelentem, kétszer sem. Bezzeg drága Tamás egyik egy fagyit, elmegy mosdóba, és 20 perc múlva jön a következő sérült. Kapd be, Tomi. A szolgálatról ennyi, térjünk át a szórakozásra 😉

Helyszín: Vöröskereszt ifjúsági szállás, Fonyódliget.

Leadtuk a szolgálati telefont, a CB rádiót, és a táborvezetőnk mondta, hogy aki akar menni pancsolni a Balatonba, az nagyon gyorsan öltözzön át. Nekünk sem kellett több, bikini fel, csobbanás a magyar tengerbe! Labdázások, vízbe dobálás volt a programban, amit mindenki nagyon élvezett, hogy kicsit kiengedhettük a gőzt. A jó kedvnek villámlás és másodfokú viharjelzés vetett véget, vissza a szállásra, vacsora, zuhany, majd egy kis rockzene, beszélgetés és bulihangulat került fel a napirendbe. Táncoltunk is, majd eleredt az eső, égzengés, villámlás kíséretében, úgyhogy a zene, a jókedv beköltözött a szállásra. A VK-sok megoldják hogy éjfél előtt ne kerüljön a lejátszási listára a TV Maci! Táncoltunk, hülyéskedtünk, majd fogmosás és éjfélkor takarodó. Anyám sem hallott még 17 év alatt olyat tőlem, hogy “oké, de mondd gyorsan mert mennék bulizni!” hiányzol, anyu, de vigasztaljon hogy remekül érzem magam.

5. nap, augusztus 10; vasárnap.

A reggel baromi nehezen indult, hulla fáradt vagyok, pedig bennem van már 2 kávé. Hamarosan energiaitalra váltok át. Nos, Balatonszemes jelenti, a szolgálatot megkezdtük! Mindenkinek verőfényes szép napot, aki pedig szemesre érkezik, vigyázzon magára! Ha mégsem, vegye igénybe képzett elsősegélynyújtóink szolgálatait.

Ha minden jól megy. Ha nem, akkor itthon fogok rohadni >.< Ugyanis a vizsgákkal-papírokkal-ezzel-azzal akadtak problémák… Dee nem baj! Elintézem, nyugi! 😀

Szurkoljatok hogy holnap minden papírmunka simán menjen <3

Peace, YOLO, SWAG, minden legyen Veletek, akik a Balatonszemesi strandot szemelték ki maguknak! 😀

Hogy az aluljáróban ne tévedjen el a barátnőjük…

Nah, erről pár szót, később 🙂

A mai napom is nagyrészt a Vöröskereszttel telt, a központi irodájukban adomány-aprópénzt válogattunk perselyekből. Ledöbbentem… oké, hogy válság van, meg minden, de nem volt valami nagy munka szétválogatni és összeszámolni az érméket, a mennyiségük miatt. 10 perselyből összesen 2db kétszázas került elő, talán kicsivel több százas. Maradok annál, hogy “aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli”, de akkor is kicsit elkeserítő volt a helyzet, hiszen az a pénz gyermekétkeztetésre lesz felajánlva. Most és itt kérlek meg Titeket, hogyha esetleg egy gyorsétteremben jártok, és megláttok egy Vöröskeresztes adománygyűjtő dobozt, gondoljatok a gyerekekre, akiknek az a pénz megy amit Ti és mások beledobnak. Én ma egy hajléktalannak adtam néhány forintot, amennyi épp nálam volt, és máris jobban éreztem magam. Nem tudom, lehet ez csak az én heppem, de nekem az okoz boldogságot, ha másnak okozhatok boldogságot. Ez az ördögi kör megy ide-oda, főleg ha olyannal vagyok akinek ugyanez a stimulánsa. Én boldoggá teszem őt, és ettől leszek boldog, ő is boldog hogy én boldog vagyok, és így minden napunk mosolygással, nevetéssel és szép emlékekkel lesz telítődve, ami nekem nagyon sokat jelent.

Vissza az aluljáróba…

Elmentem a Vk után megvenni a jegyemet a Balatonra, hiszen holnap után utazok le. Nos, tudni kell rólam hogy nem tájékozódok olyan könnyen… szerintem egy zseb GPS-t kéne magamnál hordanom, még akkor is ha csak a szemetet viszem le. Mindegy, odataláltam, megvettem. Csak én hülye, rossz címre kértem az áfás számlát. Közbe vágó kérdés! Valaki érti a metróknál elhelyezett bérlet és jegyautomatákat? Lehet komolyan én vagyok a hülye, de inkább hagytam a fenébe a képernyő tapizást, és itthon vettem meg a bérletemet, amit a csodálatos hallással megáldott nő nem augusztus 15-re, hanem 14-re adta -.- Nem zavar, mert egy nap ide vagy oda, de én ha már csinálok valamit, akkor rendesen megcsinálom.

Kis visszatekintés (mert velem is történnek rossz dolgok) 

Mikor jöttem haza tegnap a ruhaválogatásból, az Örs vezér téren vártam a buszomat. Érdemes tudni, hogy azon a környéken található párhajléktalan, némelyek a rosszabbik fajtából. Megérkezett a buszom, de nem nyitotta ki az ajtókat, mert előtte állt egy másik, és gondolom meg akarta várni amíg elmegy, hogy rendesen be tudjon állni a megállóba. Na, egy hajléktalannak sem kellett több, mindenki leszállt a buszról, mivel az volt a végállomása, de a kedves persona non grata persze felszállt, és nem akart lemászni a buszról… Nos, arra lettem figyelmes, hogy valami vizes-nedves “anyag” folyik végig a vádlimon. Felnéztem, nem esik. Erre egy egyik rejtett erőforrás részegen annyit tudott kinyögni, hogy “bocsi”. Azt hittem menten felordítok, leütöm, belefolyton a pocsolyába… A részeg munkanélküli hajléktalan komolyan leköpte a lábamat!!! Megáll az ész, komolyan. Ilyenkor legyen az ember nyugodt és empatikus. A homeless személyt nem megvárva a buszom kinyitotta az ajtókat, felszálltam, hazajöttem.

De nem törheti le semmi a lelkesedésem és a jó kedvem, még az sem hogy egy fedél nélküli a felesleges nyálának tökéletes élőhely biztosításként a lábszáramat szemelte ki,  az sem hogy rossz napra kaptam a bérletem,   hogy eltévedtem az aluljáróban, meg hogy majdnem felbuktam a lépcsőn. Hiszen:

“Elesni, koronát igazítani, tovább menni.”

Reggel hétkor kelés, zuhany, készülődés. Indulok, hogy 2 gyermekotthonnak válogassunk játékokat, ruhákat. Hívnak hogy átértem-e már Budára?

– Figyelj… most mentem át a Duna felett, tehát szerintem igen.

– Akkor jó, szállj le!

– HOL?!

– Margit híd, budai hídfő!

– Jókor szólsz… várj, most jön egy megálló…

*Margit híd, budai hídfő következik* mondja lelkesen az előre felvett hang a buszon.

– Ezek szerint most fogok leszállni.

– Oké, 5 perc és ott vagyok, várj meg!

Várakozok… várakozok. Megpillantok valakit, aki egy katonai támaszpontnak elegendő hellyel szolgáló hátizsákkal közelít felém, majd “viccesen” megszólal:

– Nem hiszem el hogy mindig RÁD kell várni!

A reggeli hangulat megvan -gondoltam, és mentünk a Vöröskereszt egyik budai irodájába, ahol beszélgettünk, mutatott pár képet a “hobbijával” kapcsolatban, majd megjött Barna, elég szép méretű ISUZU terepjáróval, hogy mi majd lepakoljuk róla a zsákokat, majd feltesszük a dobozokat, és rá vissza a zsákokat. Ezzel még semmi gond nem volt! Hogy vigyük le minél hamarabb és egyszerűbben a kartonokat a másodikról?! LIFT! Bepakoltuk szépen a dobozokat. Maaajd közölte, hogy nekem is be kellene férnem oda, mert valakinek meg kell nyomnia a gombot, ő addig lent megvár. Jó… Még úgysem lifteztem együtt kb 15-20 kartondobozzal…

Lepakoltunk, utána fel, és induláás! Útközben megálltunk, a srácok kajáltak a mekiből (pfuj) én addig nyugisan elszívtam a cigimet és ittam egy energiaitalt. Vissza a kocsiba, let’s go!

Megérkeztünk, kapásból 10 embernek bemutatkozás, satöbbi… Jó, ezzel is megvoltam. Leszedtük a ruhás zsákokat (nem vicc, kb 40 zsáknyi ruhát) a padlásról a kiterített ponyvára, majd ott kiszedtük a zsákból, gyerek, nő, férfi részre osztottuk a halmokat, majd ezt a 3 kategóriát külön téli, nyári rendszerezés szerint vissza a zsákokba, vagy felcímkézve dobozokba raktuk.

UGYE MILYEN EGYSZERŰNEK HANGZIK?! HÁT NEM AZ!!!

Rohadt fárasztó ezt csinálni reggel 11-től este 7-ig. Jóó, közben bográcsgulyást ettünk, volt pihiszünet, lazultunk is. De azért ment a munka rendesen, hiszem mi motiválhatja jobban az embert, mint hogy egy jó célért gyűlt össze rajta kívül 5-7 másik ember, és ugyanúgy ezzel tölti az egész vasárnapját, mint hogy bulizzon, aludjon, vagy otthon gépezzen a ventilátor/légkondi mellett? Remek érzés tudni hogy más is ugyanúgy önszántából jött, segít, és igenis szíve ügye hogy az összegyűjtött ruhák, játékok eljussanak a gyermekotthonokba. Az ilyen megmozdulások mind-mind csak jobban ösztökélnek arra, hogy igenis érdemes ezzel foglalkozni, még akkor is ha ma csak 7 ember jött el, mert az a 7 ember is egész nap velem együtt izzadt, pakolt a tűző napon! Közben jól szórakoztunk is, csak úgy repült az idő, és remek embereket ismerhettem meg.

Haza értem, full izzadtan, fáradtan, de mégis energiával telítődve, mert örültem hogy ma volt értelme felkelnem, mert segíthettem másokon. Remélem sosem fog lankadni ez a lelkesedés, másokat is megmozgathatok egy-két jó cél érdekében, és a rossz napjaimon majd esetleg ők, vagy mások fognak motiválni, hogy csinálnom kell, most nem hagyhatom abba, nem mutathatok rossz példát másoknak!

Valaki, aki most olvasod a blogomat, esetleg Téged is érdekel ez a csodálatos közösség, légy Te is Vöröskeresztes önkéntes, hogy Te is segíthess! Mi ezt nem azért csináljuk, mert nincs jobb dolgunk, vagy mert “kötelező”. Hanem azért, mert nekünk ez a fontos. Ha kedvet kaptál, bátran keresd meg a Magyar Vöröskereszt facebook oldalát.

Mindenki elkezdi tervezgetni a nyári szünetét, dolgozni fog, elmegy nyaralni, ilyen-olyan csecse bulikba megy. Nekem nem voltak terveim, aggódtam is emiatt, hogy “Jajj, mi lesz velem egész nyáron?”.

Úgy tűnik ettől már nem kell félnem.

A legmelegebb évszak első hónapja még úgy-ahogy elment, pihentem, sokat aludtam, valahogy elfoglaltam magam.  Például egy egész falas meglepetést festettem anyukámnak, csak úgy. Aztán kaptam egy üzenetet. Az egyik srác írt nekem, a múzeumok éjszakájáról, érdeklődik van-e kedvem menni a Balatoni Elsősegélynyújtó Szolgálatra. PERSZE! Erre lehet mást válaszolni?! Két helyre is beadtam a jelentkezésem, el is fogadták. Hála neki még az alapfokú elsősegélynyújtó tanfolyamot is elvégeztem, és sikeresen vizsgáztam belőle, így már zöld út volt a szolgálatig.

Elmentem a megbeszélésre, ahol megkaptam a szerződéseket, és átismételtük az elsősegélynyújtás néhány alap pillérét. Milyen meglepő… Ott is megismerkedtem valakivel, stabil oldalfekvésbe tettem és háromszög kendővel felkötöttem a karját >.< Nagyon jól elbeszélgettünk, ő is megtalált a facebookon. Amint hazaértem, megkérdezte, hogy van-e kedvem vele párban lenni a szolgálat ideje alatt. Persze igent mondtam, mert inkább leszek egy olyan emberrel, akivel már találkoztam, mint egy idegennel 🙂

A BESZ-es megbeszélés előtt pár nappal átjött egy régi ismerősöm, mentős, és segített felkészülni az ott rám váró tesztre. Vérzések, tüneteik, kezelésük volt az alap tananyag, amit másnap nagyon jól hasznosítottam. A megbeszélésen hallottakat, és egy másik korrepetitortól tanult dolgoknak a tanfolyamon is meglett a gyümölcse.  (Ami annyit takar hogy a tanfolyam végén a saját kezemmel fogtam be a számat, mert a kedves oktatóinknak már elege lett abból hogy én mindent tudok, és szerették volna ha mások is érvényesülnek. Nah… de abba is hagyom az öntelt viselkedést)

Vissza az esnyú tanfolyamra… Valahogy mindenhonnan összeszedek egy nagyon jó ismerőst, de a változatosság kedvéért, most egy lányt, név szerint, Enikőt. Nagyon kedves, humoros, jó fej lány, nem iszik, nem drogozik, nem is cigizik, szóval nekem való társaság. A pénteki sikeres vizsga után az Erzsébet téren üldögéltünk a fűben, beszélgettünk, mint előző két nap is, ugyanott, ugyanígy. Megbeszéltünk hogy egyik este felmászunk a Gellért hegyre, mert milyen csecse a város onnan fentről, fényáradatban. Tegnap este meg is tettük ezt a csodás kirándulást, majd a ledolgozott kalóriákat vissza is vettük egy mekis fagyi formájában.

Remek tegnapi napot zártam, és még 3 nap van, mire indulok a Balatonra, emberi életekért felelni. Juppéé!