Eltűntem, nem is kis időre… Nagyon sajnálom, bár nem hiszem hogy bárki pszichiátriára került amiért nem írtam egy ideig 🙂 Az a helyzet, hogy a suli majdnem minden időmet elveszi, ami meg megmarad, azt Ádámmal töltöm. Szerencsére egyszer sikerült összehozni egy programba őt és a vöröskeresztet, ugyanis elkísért arcot festeni és gyerekekkel foglalkozni. Nagyon meglepett, bár már épp ideje volt;) 

Tudom hogy nagyon cikis ez a cica-fej, de az volt az igazán kínos mikor ilyen ábrázattal szálltunk fel a buszra! Az emberek valamiért megbámultak minket… nem is értem miért:/

A második dolog amit meg kell említenem, az a Győr-Péri repülőtéren tett látogatásunk 🙂 Már maga az odaút egy élmény volt, na de maga az imitáció…>.< Mindenki elázott a vízsugaraktól, kivéve én, aki a “stewardess” szerepét megkapva gyorsan kirohant a gépből 😀 Kár hogy eloltották a tüzet, a többiek megszárítkozhattak volna…;) A lánglovagok remek és kifogásolhatatlan munkát végeztek, a mentés gyors volt, precíz, nem hiába gyakoroltak rá annyit! Innen is köszi nektek, srácok az áldozatkész munkát!

Btw: Viki kezét legközelebb ne hagyjátok a gépen! 😀

Végül ehhez a részhez egy videó, ami 2:30-tól válik érdekessé 🙂 https://www.youtube.com/watch?v=FjtySku8Hnk&list=UUgLnDl5oRimEkJ0N9j43qkw#t=179

Legutoljára pedig a szentendrei tűzoltóállomás maradt, ahol Szemőkével És Peppuu-val jártam 🙂 A feladatunk az volt, hogy egy régi társasház szerűség 1. emeletén bújjunk el “zárt” ajtók mögé, hogy majd a tűzoltók megmenthessenek minket. Ugyanis azt még nem említettem hogy azon az emeleten egy szobában a parancsnok tüzet gyújt (ellenőrzött körülmények között) hogy a füst valódi legyen. Persze mielőtt bárki hitetlenkedne, minden ablak nyitva volt, és a füstnek először el kellett lepnie a legfelső emeletet mielőtt lejjebb szállt volna, és az sem elhanyagolható hogy kioktattak minket hogyha mégis rosszul lennénk, ne menjünk ki, álljunk az ablak elé vagy feküdjünk le a földre. Mikor megérkeztek a megmentőink, Szemőkére és rám persze rögtön maszkot tettek, hogy azt a kicsi füstöt se lélegezzük be. Peppuu addig a “zavaró tényezőt” játszotta, vagyis nem hagyta hogy a lánglovagok a munkájukat végezzék 😀 vagyis… ezt szerette volna tenni. De szegényről a tűzoltók tudomást sem vettek… Nem hiába, végül is, hölgyeké az elsőbbség;) Majd a mentés után ásványvizet és egy-egy lopott rózsát is kaptunk. Persze ami elmaradhatatlan, bociszemekkel a srácokra nézve megkérdeztem hogy teljesen véletlen nem mehetnénk-e vissza a ninósautóval az állomásra?*-* Nem tudtak nemet mondani… Hát, a szép pofi nem minden, de olykor hatásos;) Szegény Szemőke papagája szerintem azóta is ott várja hogy visszamenjünk érte… Nem érted? Kellett valami amivel összezavarhattuk a megmentőinket:D Szemőkének az eltűnt papagája kellett, én nem mertem benevezni az eltűnt patkányra… Nem akartam sokkolni őket. Majd legközelebb! 

Természetesen az itteni srácok is remek munkát végeztek, óhaj, sóhaj, panasz nem volt egy szál sem.

Minél többet imitálok, és minél több emberrel, tűzoltóval, mentővel, katasztrófa-védelmissel, elsősegélynyújtóval találkozom, annál inkább megbízom bennük és annál inkább rájuk bíznám életem. Mellesleg úgy gondolom, hogy mindannyiukat feleslegesen éri annyi atrocitás manapság, Nem ér ki a mentő? Mintha az az ő hibájuk lenne… Oké, vannak a kiégett mentők, (https://youngdreamer.cafeblog.hu/2014/08/28/ket-sztori-roluk-a-kiegett-mentosokrol/) de őket most ne vegyük ide. Szóval, annyian szidják azokat az embereket, akik egyszer majd érte fognak robogni, mert életveszélyben lesz. Kirabolják a mentőautókat, megverik az ápolókat…! Mondjuk, ha így belegondolok, nem is csodálom miért vannak a kiégett mentők. Mi tettük őket azzá. Ha ti is belegondoltok, nektek sem lenne kedvetek “még egy hülye esethez” menni, miután már a 10. részeg alkoholistát vittétek el, mert “haldoklik”. Minden egyes ilyen eset után takarítani, fertőtleníteni az autót… nem lehet kellemes. Te bírnád ezt a munkát? Szilveszterkor, karácsonykor, a szülinapodon, édesanyád szülinapján is dolgozni, 0-24 készenlétben lenni? Akik már olvasnak, vagy ismernek egy ideje, tudják hogy mentőtiszt szeretnék lenni. Magamtól kérdezem, vajon én bírnám ezt a strapát? Őszintén, nem tudom. De meg fogom próbálni, és minden erőmet összeszedem, mindent meg fogok tenni hogy sikerüljön. Talán egyszer lehet, hogy pont ÉRTED fog menni az a mentő, amiben benne vagyok.

Itt az ígért gumikacsa, a szentendrei tűzoltóállomás kerti tavából!

Legyetek rosszak, de szobatiszták, ne felejtsetek el feliratkozni, hogy ti értesülhessetek leghamarabb az új bejegyzésről! Üzenj a bloggernek: várom az ötleteiteket, kívánságaitok hogyan tehetném színesebbé az oldalt. Kövessetek a facebookon, és küldjétek el másoknak is a linket, hogy ők is tudják milyen is imitátornak lenni! Millió puszi: Sztii

“A Baleseti Szimuláció célja, hogy életszerű szituációkon keresztül mutassa be a balesetek utáni állapotot, sérüléseket. Az Imitátorok eljátsszák a lehetséges külső, vagy belső okból bekövetkezett állapotváltozást. A játék során tisztában kell lennie a lehetséges áldozat viselkedésével, és ezt a valósághoz legjobban megközelítő módon kell eljátszani.“

 

Ha minden jól megy, már kedden olvashatjátok a bejegyzésem az Árvízi Gyakorlatról! Nagyon ütni fog! Köszönöm mindenkinek a támogatást 🙂

Anyu, ezt a bejegyzést csak neked, csak most 🙂 ♥♥♥

TE JÓ ÉÉÉÉG!!!

El sem hiszem. Komolyan, én teljesen ledöbbent vagyok. Nem tudom nektek leírni, mennyire izgatott, boldog és büszke vagyok! Egyszerűen elképesztő, nemcsak az ország minden tájáról, és Szlovákiából érkező imitátorok áldozatkész, fáradságos munkája, hanem a magyarok mellett román, német, cseh, lengyel, szlovák, bosnyák és osztrák vöröskeresztes katasztrófavédelmi csapatok, pszichológusok, és magasan képzett elsősegélynyújtók segítsége, hogy az útról lesodort autóinkból megmentsenek minket, avagy a falunkat elsodró árvíz után egy szigetről menekítsék ki társainkat. Itt és most szeretném megköszönni mindenkinek, nagyon büszkék lehettek magatokra! Külön a megmentőinknek, külön az imitátoroknak, külön a vezetőinknek, akik ugyanúgy dolgoztak mint mi, de emellett a csapatot is irányították! Nincs arra szó, hogy mennyire boldog vagyok, hogy Veletek tölthettem 3 csodás napot!

Szép sorban az események…

1. nap, október 9. csütörtök

Reggel 4-kor keltem, összepakoltam, és lelkesen, izgatottan, az ismeretlentől való egyre növekvő félelemmel léptem ki az ajtón anyukám oldalán, aki kikísért a megállóba. Gyors köszönés, a szokásos “vigyázz magadra” most kicsit komolyabb dolgot rejtett maga mögött, ugyanis édesanyám is tudta, hogy esetlegesen roncsautókból, árvíz sújtotta területekről fognak menteni. Megérkeztem a megbeszélt helyszínre, ahol a csoportvezetőnk, Szindy, egy BESZ-ről ismert lány, Gabszi, egy ezidáig ismeretlen lány, Eszter és még páran várakoztunk hogy mindenki befusson, majd a metróra felszállva indultunk a következő találkozási pontra. Közben ismerkedtünk, beszélgettünk, elütöttük az időt. Végül megérkeztünk a Batthyány térre, ahol szépen sorban összegyűlt a többi önkéntes, indulásra készen. Gyorsan kötődtek könnyed ismertségek, ami alól én sem mentesültem, én Domival (később Dobi :D) ismerkedtem meg, akinek a képei szerepelnek a blogban szereplő képek között.

Leszállás a HÉV-ről, Ph hívása (ha-ha) hogy mégis merre induljunk? Útirány megadva, csomagok fel, imitátorok, indulás! Hosszas menetelés után megérkeztünk a Szentendrei tűzoltóállomáshoz, egy nagy füves területen már elég sok külföldi és magyar Vöröskeresztes sátor volt felállítva, körülöttük fényvisszaverős ruhában igyekvő emberekkel. Vidámparkba illő forgatag, idilli környezet, valóra vált álom. Nem tudom máshogy jellemezni. Bementünk a legnagyobb sátorba, lepakoltunk, majd eligazítottak minket a vezetőink, Szindy és Klári. Megkaptuk a dolgunkat, a helyszínt, elkezdtünk készülni. Átöltözés, gumicsizma felhúzása, satöbbi. Kisebb-nagyobb késéssel meg is indultak csapataink, gyalogszerrel, később motorcsónakkal érkeztünk a szigetre, ahova az árvíz sodort el minket kicsiny falucskánkból. Körülbelül 20-an voltunk a szigeten, míg 7-en a parton voltak menekítendőek.

Csak hogy néhányunkat megemlítsem: Márió aggódó szerepkörbe jutott, Tomi egy talált csizmával mászkált fel s alá, Klára nyaki gerinc töröttet játszott, vele párban voltam én, aki érte aggódott, sírt és hisztizett. Luca egy fa alá szorult be, de itt álljunk is meg egy pillanatra, mert Luca sztorija ér annyit hogy azt is leírjam, hogy ő ténylegesen is beszorult a fa alá, ami miatt az ellátóink egy valós helyzetben is megmutatták tudásukat. Luca kissé átfagyva, fájó bordákkal, de komolyabb sérülés nélkül megúszta, hála a segítségnek. 🙂 Nos, miután a szorult helyzetbe (mekkora poén!) jutott Lucát megmentették és visszavitték a Befogadóhelyre, az imitátorok ellátói is megérkeztek (a szigeten töltött laza 6 ÓRA után, mikorra teljesen átfagytunk) teljes harci díszben, felkészülve. Igenám, de mi korántsem voltunk a helyünkön, nem éltük bele magunkat a helyzetünkbe, amihez az is hozzájárult, hogy egy érthető ok miatt az imitációs vezetőnk nem tartózkodott közvetlen környezetünkben. Amíg rá vártunk, vígan beszélgettünk megmentőinkkel, humorosan megkértük őket hogy hunyják be a szemüket, számoljanak 100-ig, mi addig elbújunk! Vették a lapot, de mégsem tettek eleget a kérésünknek. Miután Klári visszatért köreinkbe, pár perces megbeszélés után elfoglaltuk a helyünket, lelkileg felkészültünk, kezdődhetett a “játék”.  Az én kiosztott szerepem Klári mellett volt, főként hisztiznem kellett. Sírtam, üvöltöztem, sikítottam, teljes extázis volt a részemről, ugyanis végig aggódtam, hogy mi lesz ha csalódást okozok, ha nem fog menni a szerep, ha elszúrok valamit. De ment. Sikerült. Klári, és rajta kívül sokan mások dicsértek hogy nem nézték ki belőlem hogy ekkora hang van bennem, hogy első alkalomra is ilyen hatásosan tudtam fellépni. A hosszas  “Barátnőm meg fog halni! Már nem reagál! Haldoklik! Segítség!” kiáltásokkal magamra vontam a mentők figyelmét, akik megkezdték Klári ellátását, amit én jelentősen akadályoztam a sírásommal, hisztimmel, kitöréseimmel (ami akkor tört a csúcsra, amikor elhangzott a bűvös szó: potenciális gerincsérült). Miután valamelyest megnyugtattak, odaültettek Stefi és Domi mellé, aki sokkost játszott. A kevés ellátó miatt mi, a járóképes könnyű sérültek segítettünk például Dominak, hogy eljusson a csónakhoz. (Mooost pedig egy zárójeles megjegyzés, ugyanis Domi becenevének van egy kis háttértörténete. Amikor a csónakban voltunk, folyamatosan beszéltem Domihoz, hogy ez nem történhet meg velünk, minden rendben lesz, satöbbi. Persze a könnyeim patakokban folytak, és a sírás velejárója a jellegzetes orrhang 😀 Az ellátó megkérdezte hogy hívják a lányt akivel unos-untalan egyoldalú párbeszédet folytatok? Mondtam hogy Domi, de a bedugult orrom miatt ez “Dobi”-nak  hangzott. Majd megint megkérdezte a megmentőnk, és válaszoltam hogy “Domi, m-mel”, ami persze “Dobi, eb-bel”-nek hangzott. Onanntól kezdve a srác szegény lányt végig Dobinak hívta, amit én alig bírtam röhögés nélkül… Azóta vajon kapott zoknit? O.o :D) A csónak után még mindig a szerepünkhöz hűen sírtunk, avagy eszméletlenek voltunk, amíg el nem érkeztünk az úszó stégig, ahol már a ropi lépett életbe, azaz, vége az imitációnak. Kimenekítettek minket a szigetről, a tavon át, visszatértünk a táborba, azon belül pedig a Befogadóhelyre, ami később az imitátor-sátor lett. Zuhanyzás, sminklemosás vette kezdetét, majd akinek még volt némi energiája, az ellátók társaságát élvezhette a tábortűz mellett, ahol egy mentőkből álló zenekar szolgáltatta a háttérmuzsikát. A halkabb-hangosabb beszélgetés, nevetés és fülbemászó zene kísért el minket, engem, az álom és ébrenlét határán, a hidegben, a katonai ágyakon. Lelkesen, izgatottan vártuk a következő napot. A Nagy Bulit. Amikor 2 imitációnk lesz, este, egy tó mellett, autóroncsokba bújva, amik félig-meddig a tó vizében voltak. Hol fejjel lefelé, behorpadt tetővel, hol félig a sárba ágyazódva, hol oldalára fordulva álltak autóink, bennük mi, egyre türelmetlenebbül, átfázva várva megmentőinket.

2. nap, október 10.  péntek

Huhh… hol is kezdjem. Talán ott, hogy a katonai ágy elég kimerült állapotban majdnem kényelmesebb mint az ágyam. Reggel 9-ig aludtam, amit sokan szóvá is tettek, majd mások magyarázatként az előző napi alakításom hozták fel. Egyébiránt megjegyzem, az imitáció lelkileg, testileg és érzelmileg is nagyon kimerítő. Szóóóval felkeltem, reggeliztem és elütöttem az időt az ebédig, ami után megbeszéltük hogy kit milyen szerepkörbe osztottak be a vezetőink, majd kis csapatunk (kb 30 ember) megindult egy tó felé, a KÖTÉL nevű speciális mentőalakulat, “Nagy műszaki” nevű autójában, ami überkirály volt! A helyszín… háát… Amit először megláttam, nem hittem a szememnek! Autóroncsok gödörben, félig a sárba ágyazva, fejjel lefelé borulva, bezúzott szélvédővel, az utastérbe szorult tetővel… De a képek úgyis többet fognak mondani mint én 🙂

Szóval, megérkeztünk, egy rövid megbeszélés után mindenki nekilátott a sminkelésnek, és a kárhelyfelmérésnek, hogy hova fog bemászni, mi lesz a háttérsztori, és egyéb nyalánkságok. Mónival, Dórival, Szindyvel, és Klárit leváltó új vezetőnkkel, Zitával voltam együtt, aminek egyrészt örültem, másrészt megint bennem volt a para, hogy pont a 2 vezetőnk mellett fogok beégni, mivel Szindy nagyon bízott abban amin Klári mesélt neki a produkciómról. Szóval, szereztem egy antennát, üvegszilánkokat, majd visszamentem a többiekhez és kerestem valakit aki felsminkel. Volt egy kis szóváltás amiatt hogy valódi szilánkok lesznek a vállamban, de végül semmi bajom nem lett belőle, egy karcolás nélkül megúsztam.

Első imitálás

Elhelyezkedtünk fél 6 körül a roncsunkban, én egy kisebb autó platóján helyezkedtem el, tőlem balra a másik autóban Zita feküdt eszméletlenül, nekem jobbra Dóri, aki szintén eszméletlent játszott, de az ellátás közben magához tér, majd a kocsi motorháztetején feküdt Szindy, szintén eszméletlen állapotban. A közvetlen környezetünkben mászkált és aggódott Móni, aki könnyű sérülésekkel megúszta. Annyira nagy volt a forgatag, a rohanás, a sietség hogy sajnos nem mindent tudok feleleveníteni, de megpróbálom átadni nektek ugyanazt az élményt amit átéltem ott fekve, az egyre hűvösödő levegő, és a cukros művért kedvelő szúnyogok tettek egyre elviselhetetlenebbé.

Szóval ott feküdtem, a töltés alján, a kocsi félig a tóban, a töltés tetején a többi imitátor, skizofrén, elmebeteg, drogos, részeg, süketnéma és autista szerepkörbe osztva. Nos, az ellátóink megérkeztek. Számomra nagyon új, izgalmas és félelmetes volt ez az egész, mivel az imitálásnak a leglényegesebb része hogy a balesetet szenvedett embereknek nem csak a lehetséges sérüléseit, hanem a viselkedését is át kell adnunk azoknak akik rajtunk segítenek. Szóval bele kellett élnem magam, el kellett hitetnem magammal és másokkal hogy tényleg fáj, tényleg vérzek, tényleg félek, hogy a barátnőim meg fognak halni, pedig mi csak egy fesztiválról tartottunk hazafele. Az első imitálásomnál pont az volt a nehéz, hogy a sok téves riasztás miatt ki-be ugráltam a szerepemben, ami olyan mintha folyton fel-le kapcsolgatnánk a villanyt. (Egy idő után kiégne, ami velem is megtörtént, a második imitálás résznél fejtem ki.) Szóval az imitálás nagyon nehéz, lelkileg nagyon megterhelő, de ez mind eltörpül amellett hogy milyen nagyszerű és nemes cél érdekében fagyoskodtunk a roncsokban, szúnyog-eledelként. Hiszen mi voltunk azokat alakítottuk, akiknek talán az élete múlhat az ellátóink most szerzett tapasztalatán. Nagy teher, nagy súly, nagy áldozat, egy nemes célért, nemes lelkű emberekkel. Mondjátok hogy nem érte meg! A helyzet következő volt: úgy döntöttek, először Dórit szállítják el, pontosabban, vágják ki az autóból, mivel ő az ablakon be tudott mászni, de kifelé már vágni kellett. Mivel aggódtam Dóri miatt, folyamatosan sírtam, és mindahányszor megrázkódott az autó, vagy a lezúduló víz miatt fellazult a talaj alattunk, hisztirohamot kaptam, amit egy mellettem lévő ellátó remekül orvosolt. Viszont amíg Dórit vágták, addig én simán “elvéreztem” a platón, Szindy pedig a kocsi mozgásától belesett volna a vízbe, ha ez valódi helyzet lett volna, mivel vele éppen akkor nem törődtek, pedig a súlyos sérülteket (a nyílt törötteket, akiknek idegen test szúrta át a testét, sok vért vesztettek és az eszméletleneket) kellene először elszállítani, utána jönnek a könnyű sérültek. Mivel Szindy veszélyes helyzetben volt a motorháztetőn, én őt vittem volna el először, majd mivel Dóri magához tért, magamat (mert én sok vért vesztettem, Dórinak viszont egy sérülés volt a homlokán) szállítottam volna el a helyszínről.  Mikor Dórit vágták ki, már akkor tudtam, hogy az imitáció első része nem fog megfelelni a “kritériumoknak”. Miután Dórit kiszedték, következtem én. Be sem kötöztek, nagy nehezen board-ra emeltek, amire nem szíjaztak le, ha nem kapaszkodtam volna teljesen lecsúszok… A szilánkok a vállamban teljesen más helyzetben kerültek ki mint ahogy én odaraktam őket, az antenna a combomban kb 90°-ot vándorolt, ami ugye valós helyzetben nem lett volna olyan szerencsés. Nos, felkerültem a forgatagba, és Mónival egymásnak kiabáltunk, hogy zavarjuk az ellátók munkáját. Engem megtaláltak a pszichológusok, akik azon voltak hogy “segítsenek nekem”. Háááát jóóó… Azzal tudtak volna segíteni ha mondjuk bekötöztek volna, ami még mindig nem történt meg, bárminemű sírásomra, jajgatásomra és kérésemre sem tudtak reagálni, miszerint fázom, és attól tartok lassan elvérzek. Gabszi, aki szerintem a világ legjobb elmebetegét játszotta, folyamatosan kitüntetett a figyelmével, miszerint valami áll ki a lábamból, és előszeretettel piszkálta az infúziókat, miszerint azok mérgek, csupa rossz, amit nem szabad adni a sérülteknek. A Gabszival mászkáló pszichológus valószínűleg praxisának legmókásabb részén van túl, ugyanis mikor Gabszi közölte h “Leülök.”, a doki mézesmázosan érdeklődött hogy “De akkor ugye itt maradsz?” majd a válasz pókerarccal: “Leülök.”. Majd mikor a doktor elfordult, drága kis elmeháborodottunk elkezdte körbefutkosni a mentőautót, elveszett sógornője után kutatva. Elég nehéz volt tartani a hisztit és a sírást Gabszit és Vikit látva, miközben utóbbi a leghátborzongatóbb mosollyal tekerte le a karjáról a kötszert. Meg persze a szlovák Dávid, aki skizofrén szerepkörben múlatta az időt, neki ment az embereknek, agresszív volt, és majdnem rám esett a sok “nyugtatótól amit kapott”. Nos, ami számomra a legzavaróbb volt, hogy a járóképes könnyű sérülteket hamarabb elszállították, mint a komolyan sérülteket. Engem, akinek a lábában és a vállában egy idegen test volt, el sem szállították, jószerivel be sem kötöztek, de 2x kaptam nyugtatót, és a imitálás vége felé még infúziót is bekötöttek. Majd kb 1 óra fekvés után, átfagyva és felettébb nyűgösen egy férfi közölte hogy “ropi”, keljünk fel, satöbbi. Mielőtt leszerelkezhettem volna, legalább 4-en állítottak meg, hogy lefotózhassák a sérüléseimet, ami nagyon jól esett, mert ők is lelkesek és aranyosak voltak. 🙂 Viszont ezzel az ellátással szerintem jóformán senki sem volt megelégedve, lehet hogy a megmentőink izgultak, nem voltak összeszokva, vagy rossz kedvük volt, sosem fogjuk megtudni. Mindezt mondom én úgy, hogy csak sírtam és akadályoztam, de szerintem mindenki jó, avagy rossz tapasztalatokkal mehetett haza, és a járásbiztonságiak is legközelebb jobban fogják tudni hogy ilyen helyzetben mi a teendő.

Második imitálás

Miután mindenkit visszahoztak a megmentőink, elkezdődött a sminkek helyrehozása, újra előkerültek a sebbázisok, a művér, a sógyurma és társai. Megint bemásztunk autóinkba, de most mindannyian súlyosan sérültek voltunk, most elmebetegekre nem volt szükség. Helyette eszméletlenek bújtak el, várva arra hogy a keresőkutyák akadjanak nyomukra, a fákra másztak önkénteseink, akik sajnos nyílt törést szenvedtek. Szóval, mindenki elfoglalta a helyét, fénycsóvák tűntek fel, majd tűntek el. Ez még megismétlődött egy párszor. Majd minden fényárban úszott, a magyar és vidéki vöröskeresztesek egy szervezett mentési láncot hoztak létre, ami nagyban megkönnyítette a helyzetünket, ugyanis kezdett elegünk lenni, fáztunk és fáradtak, kimerültek voltunk. Most ott helyezkedtem el, ahol az előző mentésben Zita volt, a kocsi hátsó, kevésbé összezúzott részébe pedig egy igazán apró és annál tehetségesebb lány, Eszti bújt be. Ahol az első mentésben én foglaltam helyet, ott volt azt hiszem Dóri, Dóri eredeti helyén Móni időzött, de nem sokáig, mert ő akadályozó szerepkörben volt mellettünk. Mikor hozzám megérkeztek az első vöröskeresztesek, már tudtam hogy érzelmileg teljesen lemerültem, így nem tudtam imitálni, sem sírni, szóval inkább üveges szemekkel szemléltem azokat az embereket, akik azért voltak ott hogy akkor épp rajtam segítsenek. Arra emlékszem, hogy ott és azonnal bekötöztek, nyugtattak, főleg egy szerintem lengyel származású srác, avagy férfi, aki biztosan nem olvas, de köszönöm neki hogy végig mellettem volt. ♥ Szóval, miután leszíjaztak egy board-ra, és felvittek a többi sérült mellé, egy magyar lány rögtön őrangyalommá szegődött, végig Eshmark-ban tartotta a nyakam, és beszélgetett velem, majd mikor közöltem vele hogy rajtam kívül volt még egy lány az autóban, rögtön magához rendelt valakit, hogy nézzen utána a barátnőmet kimentették-e már? Letakartak ilyen fele ezüst-fele aranyszínű melegítő takaróval, amit kérnem sem kellett, számukra természetes volt. Bekerültem egy mentőautó-szerűségbe, Dobi, Móni, a lengyel megmentőm, egy magyar ellátó és talán még valakik mellé. Mikor betoltak a kocsiba, az őrangyalom még megmondta a lengyel srácnak hogy adja át nekem hogy Esztit megtalálták, kimentették, jól van. Milyen kedves! Vidéki srácunk társasága olyan nyugtatólag hatott rám, hogy legtöbbször lehunytam a szemem, amit ő pillanatokon belül érzékelt és ujjait a nyakamra helyezve bizonyosodott meg arról, hogy nincs semmi bajom. Igaz, egy nagyobb fékezésnél akkorát koppant a fejem a pótkeréken, mint a… szóval nagyon. De akkor vált forróvá a helyzet, amikor valaki megforgatta a lábamban az antennát, mert akkor nagyon hihető ordításba és jajveszékelésbe kezdtem, amit megmentőm “You are be strong. Keep calm.” hozzászólásokkal nyugtázott. Nem tudom ki voltál, kedves idegen, de te voltál az este fénypontja! Szóval, bekötöztek, elláttak, megnyugtattak, majd megérkeztünk a Befogadóhelyre, ahol eltöltött 2 perc után lépett életbe a ropi, felvették az adatainkat, majd miután összefutottam Szindyvel, közös megegyezés és létszükséglet miatt a zuhanyzó felé rohantunk, amikor a tükör előtt megtorpantunk, mivel egyikünk sem mert szembenézni önmagával. A látvány megdöbbentő és sokkoló volt. Mint egy agyonvert hajléktalan 😀 A zuhanyzás és vérlemosás után egészen emberi külsőt öltöttünk mindketten. Mikor mentünk vissza a sátrunkba, Pepu orvul letámadva ellopta a lelkünket a fényképezőgépével, amit persze megosztott mindenkivel.  Persze a képen én felettébb viccesen nézek ki, pizsinaciban és térdig érő gumicsizmában, törülközővel a nyakamban.

Lefeküdtem aludni, majd reggel Dobi keltett, hogy készülődjünk, mert indul a HÉV-ünk. Összepakoltunk alvó imitátoraink ágyai között bukdácsolva, de összepakoltunk. Majd megindultunk mindannyian reggel 6 körül, ha jól emlékszem. De ez már nem is fontos.

Az a fontos, hogy felejthetetlen élményekkel gazdagodtam, rengeteg csodálatos embert ismerhettem meg, a csapatmunkának ilyesfajta módját még sosem láttam. Ahogy a vidéki vöröskeresztesek  a magyarokkal dolgoztak együtt, egymás értése nélkül, mégis a legjobb ellátásban részesítve minket, az valami döbbenetes. Köszönöm szépen mindenkinek aki ott volt, mert mindannyiunk érdeme ez a gyakorlat, és annak sikeressége. Köszönöm hogy ennek a hatalmas családnak a tagja lehetek!

Tudod mit? Ne csak olvass erről, hanem LÉGY TE IS HÉTKÖZNAPI HŐS!

További képek hamarosan érkeznek 🙂

Nem tűntem el, nem haltam meg, börtönbe sem jutottam. 🙂 Annyi az egész, hogy elkezdődött a suli. Napi 40 óra, heti 4 edzéssel, és még másodmagammal sem foglalkoztam :/ De hát ez van ha valaki világbajnokságra meg egyetemre akar menni… Küzdeni, küzdeni, küzdeni! 🙂 Lehet hogy közhely, meg UNCSI, de tényleg ne adjátok fel 🙂

De nem az életemet akartam nektek ecsetelni, hanem hogy én, a “nagy blogger”, a Magyar Vöröskereszt által megszervezett Komplex Árvízi Gyakorlaton fogok részt venni, és onnan fogok tudósítani nektek 🙂 Nagyon nagy örömömre szolgál, nagyon izgatott vagyok és remélem az időjárás is nekünk fog kedvezni. Várom a külföldről érkezőket, a vidékről érkezőket is (ugye Gabszi? :D). Illetve remélem hogy mindenki jól fogja érezni magát, és sok-sok élménnyel és tapasztalattal gazdagodhatunk!

Ez a gyakorlat a Magyar Vöröskereszt legnagyszabásúbb programja, sok külföldi beavatkozóval, magasan képzett és elismert imitátorokkal, remek szervezőkkel, annál is jobb hangulattal, hogy a fáradhatatlan önkénteseket, és azt rengeteg elhivatott embert is megemlítsem.

Örülök hogy a Magyar Vöröskereszt sokszínű és annál népesebb családjához tartozhatok!

LÉGY TE IS MINDENNAPI HŐS!

Sziasztok!

Az interjús-bejegyzés valószínűleg késni fog, mert nekem is suli van, táncórák, edzések, tanulni kell, stb 🙁 De szó sincs arról hogy elfelejtettem volna, ez eszetekbe se jusson! Sajnos a héten csak most jutottam el odáig hogy tudjak egy új bejegyzést írni a szombati Elsősegélynyújtó flashmobról, amire anyukámon kívül a barátját és másodmagamat sikerült elrángatnom 🙂 A flashmob (szerintem) nagyon jól sikerült, még a külföldiek is odajöttek gratulálni, az emberek meghökkent arccal néztek minket és az összeesett embereket, pedig a szervező bemondta hogy ez csak egy bemutató. Nem sokan tudják, de:

Magyarországon évente 26.000 (!) embernek áll le minden előjel nélkül a keringése (hirtelen szívhalál).
Mondok valami biztatót: 80%-uk túlélhetné! Csak meg kéne kezdenie valakinek az újraélesztést… Mondjuk neked… És most jön az elkeserítő statisztika: 2-3% éli valóban túl!

Ezért fontos hogy Te is, és mindenki megtanuljon újraéleszteni, hiszen nem tudhatod ki következik. Gondolj csak bele… Anyukád, nagymamád, nagypapád, apukád, a barátod-barátnőd, vagy egy ismeretlen az utcán. Te is lehetsz szuperhős, sem köpeny, sem szupererő nem kell hozzá! Bőven elég ha tudod mit tegyél stroke, szívleállás, mérgezés, égés, stb esetén. Életet menthetsz! Nézd meg ezt a rövid videót, ami megmutatja mennyire egyszerű, és könnyen elsajátítható az újraélesztés.

Szerintem a képek többet mondanak minden szónál, és feleslegesen koptatom a billentyűket 🙂

Ne felejtsd el, lehet hogy egyszer a szeretteid élete fog veszélyben forogni, és csak TE mentheted meg őket! Tanulj meg elsősegélyt nyújtani, merj újraéleszteni, és LÉGY TE IS HÉTKÖZNAPI HŐS!

A legtöbben tudják, hogy a Vöröskeresztes önkéntesek nem csak elsősegélyt nyújtanak, hanem olyan rendezvényeken ahol gyerekek is vannak, szoktak arcot festeni. Mellesleg teljesen ingyen.

Ma sem volt ez másképp, nem mondom meg hol, melyik programon, kikkel esett ez meg. Maradjon titok, úgy sem lényeges igazán. Elmentünk a megbeszélt helyre, a megbeszélt időpontban, kipakolták az arcfestők a cuccokat, és vártuk a gyereksereget, akik néhány perc eltelte után megjelentek nálunk. Az önkéntesek nagyon szép cicát, hókirálynőt, tigrist, sőt, még egy igazán szemrevaló Hello Kitty-t is festetek a bájos kisgyerekek arcára. Minden szépen és vígan telt, még én is kaptam egy napocskát felhőkkel, én pedig festettem az egyik engem meglátogató barátnőm kezére egy vérdenevért meg egy méhecskét. Szóval nagyon jó hangulatban telt minden, amíg meg nem jelent (gondolom) az egyik szervező, hogy konkurensek vagyunk egy pénzért arcfestő hölgy számára, aki kéri hogy legyünk szívesek abbahagyni az egészet, mert hozzá nem jön senki, miattunk. Megnéztük magunknak a hölgyet, és a ezeket a következtetéseket vontuk le:

– a festékeit nem nevezném a legtisztábbnak és a legjobb minőségűnek

– a fent említett dolog mellé ráadásul hanyag, aszimmetrikus munkát végzett

– ezen felül az árakkal sem voltunk megbékélve

– amíg a gyereket festették, az anyukákra tukmálta rá 2 neves kozmetikai cég termékeit

– nem volt kifejezetten kedves a kisebb gyerekekhez.

Azzal a szöveggel próbálta lágyítani a szívünket, hogy neki a mai bevétele a “lánya egyetemi tandíj-kiegészítése”. Ahha… elhittük. Megfigyeltük, jó esetben körülbelül 10.000 Ft-tal mehetett haza a rendezvény után, és ebből még vonjuk le az asztalának a bérleti díját. Nagyon sajnáltuk a dolgot, mivel nem azért mentünk el a programra, hogy az orvosi szobában mindenki a telefonját nyomkodja, vagy épp egymást kötözzük végtelen unalmunkban. Tudjátok mire jöttem rá? Hogy ebben az esetben, megint a pénz kerekedett felül. Mert mi ingyen csináltuk, ő pedig pénzért, és persze nem őt küldték el, hanem minket, mert mi ingyen voltunk ott. Nem akarok senki lelkébe gázolni, meg nem akarok bunkó, szívtelen sárkánynak tűnni, de nekünk mi közünk van ahhoz hogy a mi jótékonykodási “akciónk” rontja az ő bizniszét? Miért nem lehet értelmesen megbeszélni, és nem egyből a szervezőhöz rohanni kisírt szemekkel hogy “…de a lányom tandíja…”? Brühühü. Ezért nehéz manapság jótékonykodni… Aki ingyen csinálja, azt elküldik hogy a másiknak legyen haszna.

Szóval, elpakoltuk a festékeket, ecseteket, a csillámport és a füzeteket, berendezkedtünk az orvosi szobába, ahol mindannyian fennkölt olvastunk fel a Csongor és Tünde című könyvből, én voltam a személyiségzavaros “mindenki más”. Mert tudjátok:

“A skizofréniával sosem vagy egyedül.”

“Tudtad hogy 2 emberből 1 skizofrén?”

Vavyan Fable

Sziasztok!

Először is szeretném minden olvasómnak megköszönni azokat a bámulatos számokat amikkel nap mint nap találkozom az indítópulton! Amikor ezt a bejegyzést írtam, a mentőkről szóló bejegyzésem 784-en olvasták, és ma kb 400 oldalmegtekintésem volt! A Google Analitika szerint nem csak Magyarországon vannak olvasóim, hanem a szomszédos országokban, Izraelben, az Egyesült Királyságban, Írországban, Olaszországban, Ausztráliában, az Amerikai Egyesül Államokban, Kanadában, Norvégiában, Németországban és Franciaországban! Innen szeretném köszönteni a kedves külföldön élő blogolvasóimat! Remélem tetszik ez az egész mindenség amiről írok, és ahogyan írom. Szívesen várok bárkitől visszajelzést, akár a blog menüjében az “Üzenj a bloggernek!” pont alatt, a facebookon, vagy a bejegyzés alatt kommentelhettek is.

Egy kis promó a következő bejegyzésről:

A blog első interjúját fogom Nektek feltölteni, alanyom aki aláveti magát ennek a kihívásnak, Paramedic álnéven fog szerepelni.

A blog elindulásának célja elsősorban a magam szórakoztatása volt, de mivel egyre nagyobb közönséget tudhatok magaménak, a cél is megváltozott. Arra szeretnék törekedni hogy másokat is buzdítsak az önkénteskedésre, hogy mások is ugyanolyan boldogok legyenek, mint amilyen az a kislány volt, akinek egy kedves önkéntes csodaszép pillangót festett az arcára. Hogy Ti belecsöppenjetek egy kicsit ebbe a nagy családba, megindítottam a blogomat.

Az interjú ötlete szintén a célom minél teljesebb elérésének érdekében vetődött fel, mivel eddig csak azt olvastátok, hogy velem mi történik, én mit csinálok, én mit gondolok, nekem mi a véleményem. Ezért most egy másik szemszögből is belátást kaphattok a vöröskeresztesek, mentők pezsgő életébe. Paramedic nemrég vizsgázott le az OMSZ-nél, csak sajnos a vizsga közben egy szegény kismadár életét vesztette. Az elhunytat drága, érző lelkű mentő barátom minden tiszteletet megadva eltemette. Az interjú kötött is lesz meg nem is, szakmai dolgok is szóba fognak kerülni, de például arról is megtudhattok néhány dolgot, hogy Paramedic családja mit gondol erről az egész őrültségről, amibe drága gyermekük belecsöppent 🙂

Az iskola holnap elkezdődik, és ebből én sem maradok ki. Három egészségügyi szakmai tantárgyam lesz, latin nyelv, emelt szintű biológia és egészségügyi alapismeretek… Szurkoljatok hogy minden simán menjen idén! Cserébe nem maradnak ki a programokról szóló bejegyzések, tervben van még pár interjú, és az edzéseim, a suli, a haverok, a családom mellett is mindenképpen fogok időt szorítani a blogra, mert Ti fontosak vagytok nekem!

Az “Üzenj a bloggernek!” menüpont alatt ötleteket várok hogy Te mit szeretnél látni az oldalon! Nekem fontos az hogy Titeket mi érdekel. Mindenkinek aki holnap kezdi a sulit, sok sikert kívánok!

“A cél leírása elköteleződés a cél mellett. És aki elkötelezi magát valami mellett, az sokkal valószínűbb, hogy meg is valósítja.”

Tóth András

Nos, én sosem voltam rossz véleménnyel a mentőkről, de az a két alkalom amit nemrégen láttam és megtapasztaltam, az kicsit más irányba tereli az én szubjektív meglátásomat.

Helyszín: a házunktól nem messze eső terület

Időpont: egy szép, napos hétfő délután

Azért emlékszem arra hogy hétfő volt, mert éppen rúdtáncórára kellett mennem, úgyhogy hajat mostam, bepakoltam a táskám, de még egy óra volt indulásig, úgyhogy ráérősen készülődtem. Szép napos időnk volt, úgyhogy a nappali ablakát nyitva hagytuk, miközben mindenki (anyukám és a barátja) a saját kis high-tech kütyüjüket nyomkodva 4; esetleg 5 cukorkát próbáltak egy sorba rakni, bónusz cukorkák reményében. Majd mindannyian kiabálásra, női sikolyra lettünk figyelmesek. Kinéztem az ablakon, és kihajolva premier plánban a következőkre lettem figyelmes:  lakásunk ablakától jobbra használaton kívüli villamossínek vannak, ahol régen busz járt, de az útfelújítások miatt a hozzánk közelebb eső útszakaszt lezárták, átterelték a forgalmat, még csak busz sem járt a neki kijelölt úton, amit a nem használt sínek szolgáltattak. Az említett helyen belül a nő a síneken ült, sikított és a bal kezét szorongatta, majd elkezdte ütlegelni az előtte álló férfit. Megláthatta hogy a földszinti ablakunkból épp őket vettük górcső alá, a nő odafutott hozzánk, és azonnal ledöbbentem, éreztem ahogy hirtelen dupláját veri a szívem, kifut a lábamból a vér és adrenalin kezd pumpálódni az ereimben. A nő feje majdnem úszott a vérben. A kezei, az arca, a fekete haján csillogott a vér. Japánul kezdett el kiabálni. Majd odafutott a férfi is, és magyarul megkért minket hogy most azonnal legyünk szívesek mentőt hívni. Anyu már nyúlt a telefonjáért, tárcsázta a számot és diktálta az adatokat. Én közben átvettem egy nadrágot, levettem a hajamról a törölközőt, és úgy ahogy voltam otthoni cuccban levágtattam a ház elé, ahol 1 perce a nőt láttam. Kiértem, a kezdeti apró sokkot legyőzve, lelkileg mindenre felkészülve kerestem a nőt, de nem láttam. A házunktól közvetlenül jobbra egy kis sikátor van, majd egy buszmegálló, körülbelül 30-35 méter lehet a távolság a saroktól a buszmegállóig. A nő azon a távolságon belül mozgott, hol ide, hol oda futott, verte magát a földhöz, az anyanyelvén kiabált a férfival. Kicsit félve közelítettem meg a pszichés állapota miatt aggódva, mert jobb félni mint megijedni. Ez most pont kapóra is jött, ugyanis a nő nekem is megpróbált nekem rontani, megtámadni. (Mivel minden vérző sebes ellátásnál kötelező a gumikesztyű viselése, inkább tisztes távolságból próbáltam angolul nyugtatni a sérültet.) A férfi, aki többször megkért hogy segítsek megtalálni a nő táskáit, csomagjait, később kiderült hogy a nő exférje, elvált exfelesége pedig pszichiátriai kezelt, és elloptak tőle 570.000 Ft-ot amivel vissza tudott volna utazni Japánba. Jó kis háttérsztori, nem? Vissza a történethez…: A nő többször is megpróbált nekem jönni, hadonászott a kezeivel, külső ingerekre, felhívásokra nem reagált. Ekkor már kijutott a buszmegállóba, ahol autók is jártak elég sűrűn, így a nő élete nagy veszélybe került. Mint említettem, a hölgy japánul beszélt, gondolom onnan is származik. 150-160 centiméter magas, vékony testalkatú 40-45 kg lehetett, rövid fekete hajjal. Három elég megtermett segítőkész járókelő próbálta lefogni, maradásra bírni Szuicid Kisasszonyt, sajnos sikertelenül, ugyanis Miss Sz mindannyiszor kitépte magát segíteni akaróinak karjai közül. A mentők még mindig nem érkeztek meg, a hívásuk óta 10-12 perc telhetett el. A beteg viaskodott, ártatlan civil buszra váró idős hölgyeknek, fiatal srácoknak támadt. A tudata biztosan nem volt tiszta, de szerintem nem drogoknak köszönheti azt a hatást. Még mielőtt a mentő megérkezhetett volna, egy rendőr tűnt fel a színen, szorgosan futva sérült felé, aki a poros földön feküdve próbálta a homokot minél jobban elkeverni a vérével, és ezzel az eleggyel minden bizonnyal azonnali hatást kiváltó pakolást létrehozni a fején, illetve haján. Nos, megérkezett a rendőr, aki futtában előkapta a bilincsét (ilyet biztosan nem tanítanak az akadémián) és azon fáradozott hogy a szép karkötővel azonnal felékszerezze Szuicid Kisasszonyt. A terve megvalósításában én gátoltam meg, miután elé állva próbáltam megértetni vele hogy a sérült nem beszámítható, én a helyében nem nyúlnék hozzá, és az efféle szabadságkorlátozás teljesen felesleges a nő állapotát tekintve. Rendben, a karperecet a neki tervezett helyre tette vissza a hős tettében megakadályozott hé. Kiérkeztek a mentősök. Ha jól emlékszem a mentőautó vezetője, és két ápoló szállt ki a kocsiból, mindannyian férfiak, kicsit mackósabb testalkatúak. A kiérkezésüknek felettébb örültem, mivel remélhetőleg szakszerű eljárást kap szegény nő, aki észrevette ugyan az ellátókat, de nem igen törődött velük, jobb dolga lévén, ami annyiból állt hogy a koponyáját kilékelje a betonon. Az egyik mentő, idősebb, 50-55 éves lehetett, őszülő haján meglátszott a mentőként eltöltött évek halálai, sivár ünnepnapjai, Taigetosz pozitív betegek őrült esetei, és persze a rutin. Jól megnézte a nőt, felmérve a helyzetét, mivel látta a rengeteg vért körülötte, kb 5 perc alatt sikerült előkapnia a gumikesztyűjét, és ez időn belül fel is vette mindkét kacsójára. Közben a nő továbbra is jegesmedvének képzelte magát az északi-sarkon, akinek sürgősen fókahús kell, és ez ügyben mindent bevet annak érdekében hogy a jégnek képzelt betonon mihamarabb lyukat csináljon a tarkójával. A mentőápoló eközben megkérte kollégáit, hogy legyenek szívesek ők is felvenni a kesztyűt, majd csinálni valamit a hirig bigével. Megpróbálta szólongatni, de a nő nem értett magyarul, ezért exférje szolgáltatta a tolmácsot, majd mikor eltűnt a táskákat keresni, az ápoló angolul próbálta jobb belátásra bírni a beton iránt, hogy nem jó a viszonyuk az agykoponyájával. Nem jött össze… a 3 mentő együttes erővel nem tudta a vasággyal 50 kilós nőt a hordágyra tenni, majd 2 perc próbálkozás után feladták. A nő a frissen visszaszerzett ruhái felett lelt örömében előhalászott egy koszos törülközőt, azt is megfürdette a homokban, majd a fejére terítette, és egy japán dalt dúdolva próbált fejjel belemászni a bőröndjébe. (Lehet, Kedves Olvasó, hogy ez a leírásomban viccesnek hat, de hidd el, nem volt az.) Ekkor kezdtem megunni az ellátók nemtörődömségét, és az is eszembe jutott hogy nem szeretnék elkésni a táncórámról. Egyre lanyhuló érdeklődéssel figyeltem a tanácstalan mentősöket, a földön ülő síró nőt, a véres arcú ex-férjet, a megállóban álló döbbent arcokat, a hitetlen öregasszonyokat, az autókban ülő embereket, akik az esetet látva lelassítanak, jól megbámulnak minket, majd továbbhajtanak. Jobb dolgom nem lévén, elindultam haza, megszárítottam a hajam, átöltöztem és elindultam a helyszínül szolgáló buszmegállóval szembeni oldalra, a nekem megfelelő busz váróhelyére. Láttam, hogy a különleges tárolást igénylő használt gumikesztyű egy fa tövében hever (ahol hagyták), a nő hűlt helyét, a bámészkodók felszívódását.

Felszálltam a buszra, elmentem táncolni, majd hazajöttem. Aznap este a nő véres arcával, a mentős legyintő gesztusával álmodtam. Ha vajon én feküdtem volna ott, akkor is ennyire lekezelőek lettek volna? Hagytak volna a földön feküdni, vérző fejjel? Álltak volna magatehetetlenül, amíg magamtól beszállok a mentőbe? Vajon ők, minden esetet félvállról vesznek?

Ők tehát, a “Kiégett mentők”.

Majd a következő sztori, lényegesen rövidebb, de frissebb, ugyanis ma esett meg velem.

Helyszín: Cs. Optika

Időpont: 14. 08. 28.

Másodmagammal sétáltam az optikusom felé, új kontaktlencse iránt érdeklődve, és hogy egy jót beszélgessek vele. Az optika egy kis utcaszerűség végén van, előtte egy kisbolt és egy kozmetika, a jobb oldalon elhelyezve. Bal oldalon egy bank oldalsó fala adja az utca másik oldalát, ott fű, és egy nagyobb padka van. Ott feküdt vélhetően egy hajléktalan, üres kőműves actimel üvegekkel körülvéve. Nem foglalkoztam vele, oldalt feküdt, lélegzett. Mentem a dolgomra, majd “másodmagam” szólt, hogy kijöttek a mentősök az illuminált állapotú férfihoz. Odamentem, nagyjából velük egy időben. A következő szituáció tárult a szemem elé:

A mentőápolók (ketten voltak), kicsit erősebben mint kellett volna, pofozgatták a férfit, aki felébredt, majd felszólították hogy húzza fel a nadrágját, keljen fel, miközben ők csak 4 és fél percig vették fel a gumikesztyűt. A homeless kicsit késve reagált, összefüggéstelenül beszélt. Sikerült felvakarniuk a kőről, majd valahogy betuszkolták a mentőautóba. Elméletileg a helyiek azzal szórakoznak, hogy a napon leitatják az ipsét, majd azon nevetnek ahogy viselkedik, és figyelik, meddig bírja ezt az állapotot.

Ebben a sztoriban említett ápolókat teljes mértékben megértem, ugyanis elképesztő naponta hány ilyen embert kell felvakarniuk a betonról, miközben máshol lehet nagyobb szükség lenne rájuk. Ők nem kiégett mentők, de igen közel járnak hogy tagjai lehessenek ennek a felettébb aggasztó csoportnak.

Kicsit hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, de köszönöm ha szántál időt az elolvasására. Remélem én sosem leszek kiégett mentő, a mostani lelkesedés és szikra sosem fog kihunyni belőlem. Ha tetszett a cikk, szívesen várom a visszajelzéseket 🙂

Kellemes szép estét Neked, Kedves Olvasó.

Azoknak ezt a külső linket ajánlom 🙂

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.731524746911309.1073741829.100001613702341&type=1&l=09e887c745

Remélem minden önkéntes legalább olyan jól érezte magát mint én 🙂 Ha fúj, ha szakad, JÖVŐRE UGYANITT!!!